A kosár üres.
Januárban Triesztben töltöttem két hetet. Az, hogy miért pont itt, egy másik téma, majd írok arról is. Egy hétfő esti napon érkeztem meg közvetlen buszjárattal Budapestről. Majd' el sodort a szél ahogy kiszálltam a kényelmes buszból. Mit szél, valódi jeges orkán tombolt. Közben pedig kerestem a helyi városi buszom, honnan visz fel a hegyre a lakásba, ahova jöttem. Arcomra fagyott minden mosoly, kezem a kesztyűben is megmerevedett, szememből folyt a könny.
Így érkeztem Triesztbe. Másnap egy ismerkedő városi sétára merészkedtem ki a házból, és meglepetten tapasztaltam mennyi nő visel bundát. Szépet, elegánsat, hozzáillő sállal, kalappal, cipővel. Rúzs az ajkakon, retikül a karon. Otthon nagyon ritkán látok már szőrmebundát viselő nőket, ha igen, akkor az általában a téli színházak alkalmával fordul elő, mert oda mégiscsak illik elegánsan öltözni.
Amikor télen Triestben fújni kezd a szél, a város egyszerre változik kifutóvá és túlélőtáborrá. A bora nem udvarias szellő: az a fajta szél, amelyik kitépi a kezedből az ernyőt, a csontodig hatol, és beleszól abba is, mit veszel fel reggel. A Piazza Unità‑n állva, a tenger felől jövő lökésekben billegve azon kaptam magam, hogy nem az épületeket nézem, hanem a nőket: a bundás signorákat és a pufikabátos lányokat. Ugyanaz a szél fúj rájuk, mégis mintha két külön korszakban járnának.
Trieste az a város, ahol a bora és az öltözködés szorosan összekapcsolódott. A helyiek szerint ez „a szél városa”, és valóban: vannak korlátok, kapaszkodók, szélfogófalak, mintha az építészet is kabátot viselne. A női ruhatárnak is megvan a maga borás logikája. Itt a tél nem arról szól, hogy „milyen trend fut éppen az Instagramon”, hanem hogy a szélben is méltósággal tudsz‑e végigsétálni a tér kövén, miközben a tenger tajtékot ver melletted.
A kabát ilyenkor nemcsak textil, hanem én‑határ is. Ahogy a szél nekifeszül a ruhának, úgy feszül neki az élet a belső határainknak is: mit bírunk el, mennyire érezzük magunkat védettnek, mennyire hisszük el, hogy „helyünk van” a világban. Nem véletlen, hogy sok nő pont a kabátban érzi magát a leginkább „összerakottnak”: ez az a réteg, amit a külvilág lát, mielőtt bármi mást észrevenne rajtunk.
Az idősebb triesti hölgyeknél a válasz évtizedek óta ugyanaz: a bunda. Sokuk kabátja nem egy szezonra szóló divatdarab, hanem egy régi, nagy döntés emléke. Egykor megspórolt fizetések, házassági évfordulók, ajándékba kapott „életre szóló” luxus. A bunda nekik nemcsak meleg; ez a hivatalos páncéljuk a világ felé. Amikor a bora cibálja a szőrmeszálakat, valójában azt a generációt rázza, amelyik úgy tanulta: egy rendes asszony télen bundában jár, és így mutatja meg, mire vitte. A szél ellen összébb húzzák magukon, de az álluk magasra emelve marad.
A fiatalabbak már másképp beszélnek a széllel. Ők pufikabátban – piuminóban – járják ugyanazt a teret. Könnyű, technikai anyag, jó cipzár, kapucni, esetleg műszőrmés gallér, ha mégis kell egy kis játék a széllel. Nekik a kabát elsősorban eszköz: valami, amiben lehet busz után futni, lépcsőn rohanni, telefonálva a mólón sétálni. Sokuknak a valódi szőrme már nem gyerekkori álom, hanem etikai kérdés: „szükségem van‑e arra, hogy valami halott dolog tartson melegen, amikor a pufi is megteszi?” Ugyanaz a bora kapja el a hajukat, mégis egészen más történetet fúj köréjük.
A pufi kabát gyakran a mozgékonyság, a rugalmasság szimbóluma. Nem egy nehéz, ünnepélyes szerepbe zár, hanem azt sugallja: „bármikor irányt válthatok, készen állok futni, menni, tenni”. A fiatal nők kabátja így nemcsak a szél ellen véd, hanem a saját életstílusukhoz igazított biztonságot ad: könnyű, puha, enged mozogni – mint egy jó kapcsolat, amiben szabadon lélegezhetsz.
Néha úgy érzem, a borás napokon két női archetípus áll egymással szemben az utcán. Az egyik a signora bundában, aki lassú, kimért léptekkel vág neki a szélnek, mintha minden lökésre azt válaszolná: „láttam én már rosszabbat is”. A másik a fiatal nő pufiban, hátán hátizsák, kezében telefon, aki inkább a mozgás szabadságát védi, mint a státuszát. Az egyik számára a kabát a rang és az élettörténet, a másiknak a kényelem és a meggyőződés kiterjesztése.
Öltözködéspszichológiai szemmel nézve mindkét kabát egyfajta önmegerősítő üzenet. A bunda azt mondja: „stabil vagyok, gyökerem van, kibírtam az évtizedek boráit”. A pufi azt: „alkalmazkodom, haladok, a változásban érzem magam otthon”. Az, hogy melyikben érzed magad igazán „önmagadnak”, sokat elárul arról, hogy épp az életed melyik fejezetét írod.
Én magam valahol a kettő között állok. Értem a bunda súlyát – azt, amikor egy ruhadarab nemcsak melegít, hanem jogot ad arra, hogy méltósággal foglald el a helyed egy téren, egy életkorban, egy városban. Közben érzem a piumino könnyedségének csábítását is, azt a „készen állok bármire” mozdulatszabadságot, amit egy jó pufi ad a borában. Talán ezért nézem ennyire figyelmesen az utcát: mert minden kabátban egy kicsit saját múltamat és lehetséges jövőmet is keresem.
Néha úgy képzelem, hogy a bora valójában egy öreg, szeszélyes nő – ahogy a triestiek mondják, „la Vecia” –, aki végigsöpör a városon, és leteszteli, mennyit bírnak a nők. Ki tud a cipősarkán megállni, ki tudja a szoknyáját a helyén tartani, ki mer kilépni az ajtón akkor is, ha tudja, hogy a szél belenéz a kabátja alá és a lelkébe is. Ilyenkor a bunda és a pufi ugyanannak a próbának két külön válasza. Az egyik azt mondja: „erős vagyok, mert kibírtam eddig az életet”, a másik azt: „erős vagyok, mert el merem dönteni, hogyan akarok élni tovább”.
És te? Ha egyszer Triestben jársz egy borás napon, észre fogod venni: a város nemcsak épületekből, hanem kabátokból is áll. Nézz körül a téren, figyeld meg a bundás nőket, a pufis lányokat – és közben csendben tedd fel magadnak a kérdést: te milyen kabátban állnál bele ebbe a szélbe? És vajon az a kabát nem csak a testedet, hanem az önmagadról alkotott képedet is védi‑e?
Lehet, hogy érdemes most egy pillanatra úgy ránézned a kabátodra, mintha nem ruhadarab, hanem történet lenne: mit mesél arról, hogy hogyan véded magad a világ elől? Vajon inkább a hidegtől óv, vagy attól, hogy sebezhetőnek lássanak – és ha levennéd, mennyi maradna meg abból, ahogyan most magadat látod? Talán nem is az a kérdés, milyen kabátot hordasz, hanem az, mennyi bújik el belőled – és mennyi mer kilátszani alóla?!
